Mit tanít a történelmünk a Sárosi Péterekről?

Szívem szerint még legalább négy bejegyzésben vezettem volna fel Köztes-Európa és Magyarország stratégiai lehetőségeinek kérdését az Atlaszon, de Sárosi Péter írása a 444 / pendulum blogon váratlanul lényegretörően illusztrálta hazánk és régiónk stratégiai gondolkodásának zsákutcáját: a moralizáló, nagyhatalmi dicséretért esedező antiszuverenista elit elmélkedését. 

Szembetűnő, hogy Sárosi - aki történész és jogvédő - írásában a kiemelésekben ehhez hasonló jelzők tobdzódnak a nemzetközi politikai térben navigáló Magyarország történelmi aktusai kapcsán: “tisztelet és rokonszenv”, “leggyászosabb”, “legszégyenteljesebb”, “figyelmeztetés és szégyenfolt”. 

A valóság az, hogy a világ egyetlen sikeres hatalmának gazdasági, katonai vagy politikai döntését sem lehet morális vagy büszkeségi szempontból vizsgálni. Ez egész egyszerűen értetlenség.

Sárosi nagyvonalúan dobja kukába a történelmi és közjogi tényeket: “Magyarország jelenleg független ország (bár demokratikus jogállamnak már nem nevezném)”. Ez lehet, hogy egy kocsmában a haverokkal megállja a helyét, de a valóságban ha az ember történészként és jogászként nyilatkozik, akkor teljességgel értelmezhetetlen állítás. Csak “szakmailag” kérdem: egészen pontosan melyik jogállami kritériumrendszernek nem felel meg Magyarország? Tudjuk a választ: a jogállamnak nincsen egyértelmű leírása, kizárólag a nemzetközi liberális elit mondta ki az ítéletet. No de térjünk vissza a stratégiai gondolkodáshoz, mert az előző teljesen nyilvánvaló hülyeségnél sajnos a következő részek sokkal kártékonyabbak.

A Sárosihoz hasonló iskolában végzett elemzők szerint a szuverenitás maga Pandóra szelencéje, amelyet egy olyan bugris brigádnak mint a magyarok tilos kinyitnia, abból rögtön az következik, hogy nagyhatalmi gondolatokat kezdünk dédelgetni.

Ezzel szemben a valóság az, hogy Magyarország összes olyan periódusa amikor lakói szabadon és prosperitásban élhették életüket, egybeesett ezekkel a Sárosi által károsnak leírt “nagyhatalmi gondolatok" dédelgetésének periódusaival. Persze ezek sosem voltak nagyhatalmi gondolatok, csak szuverén kormányzás.

Az is tény, hogy amit Sárosi mint “nagyhatalmi gondolatot” ír le a mindenkori de “alapvetően kárhozatra érdemes” magyar vezetés részéről, az valójában csak egy szuverén állam természetes mozgásteréből fakadó pragmatikus politika. A való világban sokszor szembe kell nézzünk azzal, hogy a pragmatizmus és a morál szemben állnak egymással. A lényeg az, hogy egy állam sosem “viselkedik” úgy mint egy ember. Érthetetlen, hogy felnőtt emberek között ezt le kell szögeznünk, de úgy tűnik mégis ez a helyzet.

Sajnálatos, hogy Sárosi nem csak a fentieket nem veszi figyelembe, hanem úgy általában Közép-, és Kelet-Európa, Köztes-Európa geopolitikai adottságait sem, valamint azt sem, hogy ezek az általa morálisan felsőbbrendűnek képzelt (éppen) nyugati nagyhatalmak valójában pont ugyanúgy járnak el, mint amit ő számon kér a magyar történelem alakjain, annyi különbséggel, hogy nagyobb államokról beszélünk és ezért sikeresebben képviselik érdekeiket. Ha a 20. század bármelyik nagy konfliktusára, a 2015-ös migrációs válságra, vagy a tavaly óta tomboló koronavírus járványra gondolunk, akkor elég könnyen észrevehető: a morál, szolidaritás és büszkeség mint szempontok, nem léteznek semelyik szereplő számára sem, amikor stratégiai döntéseket hoznak. Az Egyesült Államok jelen pillanatban saját érdekei szerint egész Európától visszatartja a beígért vakcinákat, miközben Magyarország Kormánya az Európai Uniót valószínűleg fél évvel megelőzve fejezi be lakosságának beoltását. Nos ez a realizmus eredménye a nemzetközi politikában. 

Sárosi Péter írásának második felében találjuk meg azt a szellemi roncsderbit ahol a következőket írja:

“Amikor a nemzeti önzés nevében feláldoztuk azt a szabadságszeretetet és lelkiismeretességet, amelyért a forradalmáraink és szabadságharcosaink az életüket és vérüket áldozták.

Ráadásul ezeket a fejezeteket rendre csúfos kudarc zárta le.Nem egyszerűen leverték őket, mint a szabadságharcainkat. Amelyeknek még a bukásában is több méltóság volt, mint az összes szégyenteljes reálpolitikai kísérletezésekben együttvéve. De ez a kudarc egyben mindig szégyent is jelentett a magyarokra. Emlékezni sem lehet rájuk pironkodás nélkül. És óriásit ártottak Magyarország nemzetközi megítélésének.

Ilyen dicstelen fejezet volt az, amikor a milleneumi ünnepségek mámorában szendergő ország uralkodó elitje elnyomta az ország lakosságának kétharmadát kitevő nemzeti kisebbségeket és letörte a lakosság többségét adó parasztság és munkásság mozgalmait. És az erőszakos magyarosítás lázában 30 milliós magyar nemzetről, balkáni nagyhatalomról ábrándozott, majd belépett az I. világháborúba.”

Magyarország nemzetközi megítélése neki szempont. Valóban?

“A milleneumi ünnepségek mámorában szendergő ország uralkodó elitje elnyomta az ország lakosságának kétharmadát kitevő nemzeti kisebbségeket”.

Vajon a szerző szerint a nagyhatalmi ábrándok okozta magyar nacionalista elnyomatással pontosan egy időben zajló belga kongói népirtás és az azzal járó 10-20 millió közöttire becsült kiirtott afrikai áldozat mennyiben határozza meg a “belgák” önképét, amikor nemzetük stratégiai kérdéseiben döntenek? Semennyiben. Pont ennyire kell nekünk is figyelembe vennünk a Sárosi által citált szempontokat. 

Ami pedig végeredményben a lehető legrémisztőbb a fenti megközelítésben az az, hogy Magyarország mely “vezetői” gondolkodtak Sárosi Péterhez hasonlóan. A 2022-es választás előtt jó ha rögzítjük: kizárólag szélsőséges politikai alakulatok ideológiájának része a szuverenitásról való lemondás. Kun Béla, Rákosi vagy Kádár, valamint Szálasi rendszereiben a gyilkos elemek mellett a másik közös pont: a (nép)szuverenitás jelentőségének elvetése és nyugathoz vagy kelethez való feltétlen csatlakozás szándéka, bármilyen áron. 

Amikor a hazai belpolitikai vitákat figyeljük a témában, jussunk eszünkbe mindig: a nyugati világban és demokráciákban a lehető legritkábban találjuk meg azokat a szuverenitást tagadó nézeteket, amelyek itthon a mainstream baloldali és időről időre a szélsőséges jobboldali ideológiákban a felszínre törnek; a saját államunk vagy nemzetünk önálló demokratikus döntéshozatalának tagadását.