Fáy Gergely
Fáy Gergely

politológus, HYPEANDHYPER alapító

Mit tanít a történelmünk a Sárosi Péterekről?

A valóság az, hogy a világ egyetlen sikeres hatalmának gazdasági, katonai vagy politikai döntését sem lehet morális vagy büszkeségi szempontból vizsgálni. Ez egész egyszerűen értetlenség.

Szívem szerint még legalább négy bejegyzésben vezettem volna fel Köztes-Európa és Magyarország stratégiai lehetőségeinek kérdését az Atlaszon, de Sárosi Péter írása a 444 / pendulum blogon váratlanul lényegretörően illusztrálta hazánk és régiónk stratégiai gondolkodásának zsákutcáját: a moralizáló, nagyhatalmi dicséretért esedező antiszuverenista elit elmélkedését. 

Szembetűnő, hogy Sárosi - aki történész és jogvédő - írásában a kiemelésekben ehhez hasonló jelzők tobdzódnak a nemzetközi politikai térben navigáló Magyarország történelmi aktusai kapcsán: “tisztelet és rokonszenv”, “leggyászosabb”, “legszégyenteljesebb”, “figyelmeztetés és szégyenfolt”. 


A valóság az, hogy a világ egyetlen sikeres hatalmának gazdasági, katonai vagy politikai döntését sem lehet morális vagy büszkeségi szempontból vizsgálni. Ez egész egyszerűen értetlenség.

Sárosi nagyvonalúan dobja kukába a történelmi és közjogi tényeket: “Magyarország jelenleg független ország (bár demokratikus jogállamnak már nem nevezném)”. Ez lehet, hogy egy kocsmában a haverokkal megállja a helyét, de a valóságban ha az ember történészként és jogászként nyilatkozik, akkor teljességgel értelmezhetetlen állítás. Csak “szakmailag” kérdem: egészen pontosan melyik jogállami kritériumrendszernek nem felel meg Magyarország? Tudjuk a választ: a jogállamnak nincsen egyértelmű leírása, kizárólag a nemzetközi liberális elit mondta ki az ítéletet. No de térjünk vissza a stratégiai gondolkodáshoz, mert az előző teljesen nyilvánvaló hülyeségnél sajnos a következő részek sokkal kártékonyabbak.

A Sárosihoz hasonló iskolában végzett elemzők szerint a szuverenitás maga Pandóra szelencéje, amelyet egy olyan bugris brigádnak mint a magyarok tilos kinyitnia, abból rögtön az következik, hogy nagyhatalmi gondolatokat kezdünk dédelgetni.

Ezzel szemben a valóság az, hogy Magyarország összes olyan periódusa amikor lakói szabadon és prosperitásban élhették életüket, egybeesett ezekkel a Sárosi által károsnak leírt “nagyhatalmi gondolatok" dédelgetésének periódusaival. Persze ezek sosem voltak nagyhatalmi gondolatok, csak szuverén kormányzás.

Az is tény, hogy amit Sárosi mint “nagyhatalmi gondolatot” ír le a mindenkori de “alapvetően kárhozatra érdemes” magyar vezetés részéről, az valójában csak egy szuverén állam természetes mozgásteréből fakadó pragmatikus politika. A való világban sokszor szembe kell nézzünk azzal, hogy a pragmatizmus és a morál szemben állnak egymással. A lényeg az, hogy egy állam sosem “viselkedik” úgy mint egy ember. Érthetetlen, hogy felnőtt emberek között ezt le kell szögeznünk, de úgy tűnik mégis ez a helyzet.

Sajnálatos, hogy Sárosi nem csak a fentieket nem veszi figyelembe, hanem úgy általában Közép-, és Kelet-Európa, Köztes-Európa geopolitikai adottságait sem, valamint azt sem, hogy ezek az általa morálisan felsőbbrendűnek képzelt (éppen) nyugati nagyhatalmak valójában pont ugyanúgy járnak el, mint amit ő számon kér a magyar történelem alakjain, annyi különbséggel, hogy nagyobb államokról beszélünk és ezért sikeresebben képviselik érdekeiket. Ha a 20. század bármelyik nagy konfliktusára, a 2015-ös migrációs válságra, vagy a tavaly óta tomboló koronavírus járványra gondolunk, akkor elég könnyen észrevehető: a morál, szolidaritás és büszkeség mint szempontok, nem léteznek semelyik szereplő számára sem, amikor stratégiai döntéseket hoznak. Az Egyesült Államok jelen pillanatban saját érdekei szerint egész Európától visszatartja a beígért vakcinákat, miközben Magyarország Kormánya az Európai Uniót valószínűleg fél évvel megelőzve fejezi be lakosságának beoltását. Nos ez a realizmus eredménye a nemzetközi politikában. 

Sárosi Péter írásának második felében találjuk meg azt a szellemi roncsderbit ahol a következőket írja:

“Amikor a nemzeti önzés nevében feláldoztuk azt a szabadságszeretetet és lelkiismeretességet, amelyért a forradalmáraink és szabadságharcosaink az életüket és vérüket áldozták.

Ráadásul ezeket a fejezeteket rendre csúfos kudarc zárta le.Nem egyszerűen leverték őket, mint a szabadságharcainkat. Amelyeknek még a bukásában is több méltóság volt, mint az összes szégyenteljes reálpolitikai kísérletezésekben együttvéve. De ez a kudarc egyben mindig szégyent is jelentett a magyarokra. Emlékezni sem lehet rájuk pironkodás nélkül. És óriásit ártottak Magyarország nemzetközi megítélésének.

Ilyen dicstelen fejezet volt az, amikor a milleneumi ünnepségek mámorában szendergő ország uralkodó elitje elnyomta az ország lakosságának kétharmadát kitevő nemzeti kisebbségeket és letörte a lakosság többségét adó parasztság és munkásság mozgalmait. És az erőszakos magyarosítás lázában 30 milliós magyar nemzetről, balkáni nagyhatalomról ábrándozott, majd belépett az I. világháborúba.”

Magyarország nemzetközi megítélése neki szempont. Valóban?

A milleneumi ünnepségek mámorában szendergő ország uralkodó elitje elnyomta az ország lakosságának kétharmadát kitevő nemzeti kisebbségeket”.

Vajon a szerző szerint a nagyhatalmi ábrándok okozta magyar nacionalista elnyomatással pontosan egy időben zajló belga kongói népirtás és az azzal járó 10-20 millió közöttire becsült kiirtott afrikai áldozat mennyiben határozza meg a “belgák” önképét, amikor nemzetük stratégiai kérdéseiben döntenek? Semennyiben. Pont ennyire kell nekünk is figyelembe vennünk a Sárosi által citált szempontokat. 

Ami pedig végeredményben a lehető legrémisztőbb a fenti megközelítésben az az, hogy Magyarország mely “vezetői” gondolkodtak Sárosi Péterhez hasonlóan. A 2022-es választás előtt jó ha rögzítjük: kizárólag szélsőséges politikai alakulatok ideológiájának része a szuverenitásról való lemondás. Kun Béla, Rákosi vagy Kádár, valamint Szálasi rendszereiben a gyilkos elemek mellett a másik közös pont: a (nép)szuverenitás jelentőségének elvetése és nyugathoz vagy kelethez való feltétlen csatlakozás szándéka, bármilyen áron. 

Amikor a hazai belpolitikai vitákat figyeljük a témában, jussunk eszünkbe mindig: a nyugati világban és demokráciákban a lehető legritkábban találjuk meg azokat a szuverenitást tagadó nézeteket, amelyek itthon a mainstream baloldali és időről időre a szélsőséges jobboldali ideológiákban a felszínre törnek; a saját államunk vagy nemzetünk önálló demokratikus döntéshozatalának tagadását.